2013. június 27., csütörtök 10:28

Tömegsírok felett szeméttelepek - a népek lelkében is?

Írta: 
Értékelés:
(7 szavazat)

Részletek a cikkből vagy összefoglaló ismertetés (abstract)

Csak el szeretném temetni a nagyapámat
2013. június 27.

A vajdasági közös emlékműavatás és a kölcsönös államfői bocsánatkérés a korábbi bűnökért magyar-szerb viszonylatban olyan gesztuspolitikai lépés, mely akár Willy Brandt klasszikus varsói térdhajtásához is hasonlítható, még ha világpolitikai jelentősége nem is ugyanakkora. A vajdasági népirtásról, kollektív emlékezetről és a megbékélés esélyeiről beszélgettünk Forró Lajos történésszel, aki saját családi tragédiáját is feldolgozva állít emléket az áldozatoknak.

Államfői főhajtással és közös emlékmű átadásával tisztelgett szerdán a II. világháború ártatlan áldozatai előtt a vajdasági Csúrogon Áder János magyar és Tomislav Nikolic szerb elnök. A falunak szerb áldozatai is voltak az 1941-es magyar bevonulást követő „hideg napok” alatt, ezt megbosszulva a bevonuló partizánok 887 embert gyilkoltak le 1945 elején. A kollektív bűnösség jegyében végrehajtott vérengzés idáig tabutéma volt Szerbiában.

2009-ben döntöttek arról, hogy szerb-magyar akadémiai vegyesbizottságot hoznak létre a múlt feltárására. A megnyitott szerb levéltári forrásokra alapozva Forró Lajos a Magyarkanizsa környéki vérengzéseket rekonstruálta. 1944-ben meggyilkolt nagyapja martonosi házába utazva kérdeztük a Vajdaságból elszármazó szegedi történészt.

Csúrog falu neve, ahol most a közös-magyar szerb emlékművet avatják, sokaknak ismeretlen. Mi történt itt a háború végén?

Ezt a területet érintette legkegyetlenebbül a „hideg napok” néven ismertté vált 1942-es magyar hatósági razzia, ezért lehetett itt a legsúlyosabb a megtorlás a szerbek '44-es bevonulása után. Ekkor a falu teljes magyar és német lakosságát kollektíve háborús bűnösnek nyilvánították, a csecsemőtől az aggastyánig. A férfilakosságot gyakorlatilag kiirtották, a nőket és gyerekeket pedig a járeki haláltáborba deportálták, itt a magyarok közül közel kétszázan haltak meg.

A csúrogi feltáratlan tömegsír helyén idáig szeméttelep volt. Teleki Júlia, aki csecsemőként élte túl ezt a népirtást, minden évben felállította itt a keresztet, amit a szerb radikálisok minden évben ledöntöttek. Aztán az egyik évben egy civil szervezettől két szerb eljött koszorúzni, azóta ezt kölcsönösen megtesszük. Az ártatlan áldozatoknál mindegy, hogy ki milyen nemzetiségű volt.

Mi volt a politikai háttere a szerb bevonulást követő atrocitásoknak?

Közvetlenül a háború után brutális leszámolások voltak egész Szerbiában. Az impériumváltással együtt kiépült a partizánhatalom rendszere. Az ÁVO-hoz hasonlítható OZNA halálbrigádjai egyik településről a másikra jártak és likvidáltak. Kétféleképpen számolt le Tito az ellenfeleivel, ideológiai és etnikai alapon. Utóbbiba tartoztak a németek, kisebb részben a magyarok. Az ideológiaiba pedig a horvát usztasák, szerb csetnikek, királypártiak.

Ezután elkezdődött egy hosszú konszolidációs időszak. Amikor a katonai közigazgatás 1945 tavaszán véget ért, nagyjából lezárultak a likvidálások és a tömeges elzárások. Azok a magyarok, akiknek sikerült elbújniuk a vérengzés napjaiban, később már általában csak kisebb börtönbüntetéseket kaptak.

Az elmúlt években kialakult egyfajta számháború az áldozatokról, amiben a magyarok és a szerbek is egyoldalúan csak a saját halottaikra fókuszáltak.

Az eléggé bizonyos, hogy több magyar áldozat volt, de egy értelmetlen számháborúba nem szabad belemenni. Soha nem fogjuk pontosan megtudni, hogy hány áldozat volt. Egyáltalán ki az áldozat? Áldozat-e a menekülés közben fegyverét eldobó magyar katona, akit megölnek a szerb partizánok? Az özvegy, akinek megölték a férjét, mert benne volt korábban egy-két dologban? Áldozat-e az én apám, aki 12 éves korában árvaságra jutott és apa nélkül nőtt föl, miután nagyapámat ártatlanul megölték Martonoson? Szerintem mindannyian azok.

Kép: Forró Lajos és felesége Udvardi Erzsébet. A két gyerek Lajos és András.

Szerbiában a magyarok elleni atrocitásokról mint jogos bosszúról beszéltek 1941-42 miatt.

Magyarkanizsa környékén, az általam kutatott területen, az 1941-ben elkövetett szerbek elleni gyilkosságok többsége a magyar katonaságot terheli, nem a helyi lakosság vett ebben részt. De Horgoson, ahol szintén tártak fel szerb tömegsírt, az atrocitásokban részt vettek helyi magyarok is, bár általában nem a gyilkosságokban, hanem a szerbek fizikai bántalmazásában.

A kutatásaink alapján az derült ki, hogy az elkövetők döntő többsége a háború végén a kivonuló magyar hadsereggel együtt elmenekült. A „megtorlás” pedig az ott maradtakat érte, akik gyakorlatilag ártatlanok voltak. Ők azok, akik úgy gondolták, hogy „hát én nem követtem el semmit”, legfeljebb azt mondták, hogy 'bocskoros rác', meg ilyenek. A bűnöket, azt mondhatjuk, hogy mindkét oldalról az „alja nép” követte el, amiért aztán a normális többséget büntették meg.

Mi történt Magyarkanizsa környékén a '44 végi szerb bevonulás után?

Tömeges gyilkosságok voltak. A Magyarkanizsa melletti Adorján faluban összegyűjtöttek ötven embert, kivitték őket a Tisza-partra és belelőtték őket a folyóba. Máshol is, napokon keresztül brutális kegyetlenséggel kínozták a foglyokat, szinte naponta vitték lovaskocsikon a halottakat és a félholtra verteket a tömegsírokhoz.

Általában az OZNA egységei hajtották végre a gyilkosságokat, de pont Magyarkanizsán inkább néhány helyi volt a fő elkövető. Itt megjelent a személyes bosszú is, a szomszéd feljelenti a haragosát. A nagyapámmal is ez történt, őt a rivális mészáros vitette be. Bár ez a szerb másnap bement, hogy visszavonja a feljelentést, addigra a nagyapámat már annyira megkínozták, hogy inkább már nem engedték ki. Édesapám, aki akkor 12 éves volt, akkor még találkozott vele, próbálta rábeszélni, hogy szökjön meg, de azzal fenyegették ezeket a letartóztatottakat, hogy majd a családjukon állnak bosszút.

Mennyire tekinthető mindez szisztematikusnak? Könyvében is írja, hogy már 1945-ben indult néhány eljárás a „túlzónak tekintett atrocitások” elkövetői ellen.

Összességében egy felülről szervezett retorzióról van szó. A néhány perben azokra húzzák rá a vizes lepedőt, akiknek nem elég jó a „rendszerhűségük”, mert például királypártiak voltak . A párt olyanokat mondott, hogy „a népfelszabadító hatalom első napjaiban” felelőtlen emberek, alapvetően csetnikek követték el az atrocitásokat. De miközben azt írták, hogy „fasiszta módon csetnikek végezték ki az ártatlanokat”', a vagyonelkobzási eljárás folytatódott.

Lehetett minderről beszélni Jugoszláviában?

Míg először nagyon kemény volt a szerb uralom, miután Tito leszámolt az ellenfeleivel, történt egy változás. Ezt én kollektív amnéziának nevezem. A kimondatlan alku lényege, hogy ha a helyi magyar közösség elfelejti és nem beszél az áldozatairól, cserébe boldogulási lehetőséget kap. A kommunista történetírás sokáig azt állította, hogy Tito állíttatta le az atrocitásokat. Nagyon sokáig az apám is azt gondolta, hogy itt Tito csinált rendet.

Mit tudott a családi tragédiáról gyerekként?

Nekem is sokáig csak azt mondták, hogy a nagyapám „elveszett a háborúban”. Kérdeztem, hogy melyik oldalon harcolt, hol van eltemetve, ami egyre nehezebb volt az apámnak. Ő utólag azt mondta, azért nem mondta el nekem, hogy mi történt valójában, hogy ne ültesse el bennem a gyűlöletet a szerbekkel szemben. Más családokban sem beszéltek erről, csak nagyon ritkán, szűk társaságban, ez így volt egészen a kilencvenes évekig.

Amikor az ember húszévesen megtudja, hogy a nagyapját agyonverték ártatlanul, akkor az megérinti, elég radikálisan is gondolkodtam erről. Aztán bennem személyesen volt egy nagyon komoly átalakulás, történész lettem, most a történelmi objektivitás kedvéért a nagyapám esetét nem is én dolgoztam fel, inkább a szerzőtársamra bíztam. A kutatásból teljesen kihagyom az érzelmeket, csak azt írom le, amit tudok bizonyítani.

A kutatás mellett emlékműveket állít, kiállítást hozott létre.

Először a martonosi templomkertben a szintén meggyilkolt Werner plébánosnak állíttattam emlékművet, csináltattam emlékműveket Horgoson, Mohán és Adán is. Nagyapám martonosi házát egy szerbtől vásároltam vissza. Nem akarták nekem közvetlenül eladni, nyilván tudták, hogy én itt milyen emléket akarok állítani. Úgyhogy megvette egy másik magyar, aki másnap eladta nekem. A nagyapa házában most kis magánmúzeum van, a falon emléktábla. A kiállítás ellen először lázongtak a helyi szerbek, de amikor mutattam nekik, hogy itt vannak az ő nagyszüleik adatai is, megbékéltek.

Akarnak ma emlékezni az áldozatokra?

A kollektív amnéziát mára az érdektelenség váltotta fel. A mai szerb és magyar fiatalokat ez közösen nem érdekli, úgy vannak ezzel, hogy ez a múlt, és jól van. Be kell vinni a témát a közoktatásba, mert erről tömegével nem is tudnak, Magyarországon végképp nem. Ha a '44-45-ös eseményekről korábban rendesen kimondták volna, hogy ezek nagyon súlyos bűnök és ennek nem szabad megtörténnie, talán nem került volna sor ilyen méretekben a kilencvenes évek mészárlásaira sem.

Milyen a viszony Szerbiában az önkritikusabb múltfeltáráshoz?

A háborúval kapcsolatos szerb és magyar perspektíva nagyon jelentősen különbözik. Ami az egyikünknek gyász, a másikunknak ünnep. Amikor visszaveszik 1944-ben a Vajdaságot, az nekik ünnep – ezt nekünk el kell fogadnunk. Nekik meg el kell fogadni, hogy a magyarok meg 1941-ben örültek és felszabadítóként tekintettek a bevonuló magyar katonákra.

Milyen gesztusokat vár szerb oldalról?

A szerb történész szakma az akadémiai vegyesbizottság 2009-es felállása óta tulajdonképpen nagyon segítőkész, már azzal is, hogy megnyitották a levéltáraikat. Csak elég lassan haladnak a dolgok – nyilván kényelmesebb lenne megvárni, amíg minden érintett halott lesz. Nem tartom feltétlenül szükségesnek, hogy most 80-90 éves embereket a bíróság elé citáljunk, annak a kimondását viszont igen, hogy ennek a rendszernek ez egy súlyos törvénytelensége volt.

A közös emlékműállításon kívül még az lenne nagyon fontos gesztus, ha feltárnák a szerb mellett a magyar tömegsírokat is – lehetőleg még az EU csatlakozás előtt, mert ez a történelmileg megfelelő pillanat. Ennek az egész folyamatnak nyilván megvan a politikai háttere, ezt most szükséges EU-csatlakozási feltételként foghatják fel.

Milyen gesztusokat kell tenniük a magyaroknak?

Annak a belátására van szükség, hogy itt nem megtorolni kell, hanem őszintén beszélni minderről. Ha a szerbeknek azt mondjuk, hogy mi vagyunk az áldozatok, ti pedig a fekete bárányok, azt nem fogják meghallgatni. A felesleges indulatkeltésre nincs szükség. A megemlékezéseknél én mindig megkérdezem a helyieket, hogy ők mit szeretnének, mert ők azok, akik másnap is itt alszanak. Budapestről könnyű radikális szövegeket mondani, de ezt nem lehet felelőtlenül csinálni.

Fel kell nőni, a gyűlölet soha nem lehet irányadó. Nem akarok ezzel senkit terhelni, a mostani szerbeket sem, nekik ugyanúgy semmi közük ehhez, ahogy nekem sincs az ő tragédiájukhoz. Van egy szerb barátom, akinek a nagyapját '41-ben elvitték a magyarok és nem jött vissza. Elvitték a nagyszüleinket, de tudjuk, hogy ezért nem a ma élők a hibásak. Én nem haragszom senkire, csak szeretném eltemetni a nagyapámat.

További információk

  • A cikk felküldőjének megjegyzései a cikkhez:

    Sok nagyszerű mondatot kivastagítottam az eredeti cikkben fentebb, hogy kiemelt legyen az olvasó szem számára. Hihetetlenül bölcs szöveg egy - még fiatal - embertől.
    Ide egy speciális gondolatmenethez emelek át fentebb nem is feltétlenül kiemelt mondatokat.

    - Elvitték a nagyszüleinket, de tudjuk, hogy ezért nem a ma élők a hibásak.
    - A mai szerb és magyar fiatalokat ez közösen nem érdekli...
    - Ha korábban rendesen kimondták volna ...talán nem került volna sor ilyen méretekben a kilencvenes évek mészárlásaira sem.

    Hát ezért adtam a címet így: "Tömegsírok felett szeméttelepek - a népek lelkében is?"
    ("...A csúrogi feltáratlan tömegsír helyén idáig szeméttelep volt...")

Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!